3. fejezet - sírd ki magad...

Sziasztok.... Sajnálom, hogy késtem és ez se lett túl hosszú :/ de elég bonyolult volt ezt is összehozni....Főleg hogy kémiából bukásra állok, ezért el voltam tiltva géptől :( most is sunyiban jöttem fel :D remélem a várakozás ellenére még olvasni fogjátok a blogom.... 1 komment után jön a következő. :* Jó olvasást


Gyorsan mindenki lemászot.. vagyis inkább leugrottunk és gurulással értünk földet. Odarohantunk Harryhez chad hívta a mentőket, én pedig leguggoltam mellé a földre és rázogatni kezdtem
- Harry kelj föl... kelj már föl!! - ordítoztam vele.
Bonnie ült le mellém és kezébe fogta Harry csuklóját és a pulzusát próbálta kitapogatni.
- nem érzem... szerintem nem élte túl. - mondta.
- Hát ez télleg kurva sokat segített!!!!!! - ordítottam teljesen kiborulva - inkább csinálj valamit ha olyan nagy orvos vagy!!!!!!!
megrántotta a vállát és arrébb ment.
- Hayley, szerintem hagyjuk itt.. nehogy megtudják, hogy mi.... - kezdte mike.
- Hülye vagy!!!! Nem hagyhatjuk itt!!!! Csak nem halt meg!!! Nem halhatott meg!! Csak két emeletet zuhant!!!!! - ordítottam., majd Harry felé fordultam és teljes erőmből felpofoztam... tudom, ez nem segített... - kelj már fel!!!!!  - ordítottam tovább, aztán végleg feladtam. Lerogytam a földre és a tenyerembe temettem az arcom. Sok hibát követtem el az életemben... De ez ás volt. Egy ember élete miatta hunyt ki. Sírni kezdtem. 17 év alatt másodszor. Megérkeztek a mentők és feltették egy ilyen ágy izére.
- Meghalt - emelte a tekintetem reménykedve a mentősre, aki profibb módon mint bonie a pulzusát kezdte méregetni.
- Nem.... - ennyit mondott, majd bezárta maga mögött az ajtót.
Óriási kő esett le a szívemről. Nagy sóhajtással a földre rogytam.
- Gyertek srácok, menjünk be a kórházba.... - mondtam.
- Mi minek?? Te hoztad ide. A te hibád hogy leesett - vágta elég durván a fejemhez chad.
- akkor valaki más eljön? - kérdeztem. és közeben chadre vetettem egy szúrós pillantást.
- Igaza van. - helyeseltek. Megforgattam a szemem.
- Jó, akkor egyedül megyek. - mondtam és sarkon fordultam majd megindultam a kórház felé.
Nem volt túl hosszú séta, de ezer évnek tűnt. rettegtem, hogy mi van ha súlyos baja van... és erről én tehetek az én hibám. Hiába mondogattam magamnak ,,nem te tehetsz róla" nem bírtam elhitetni magammal....
Beértem a kórházba. Hosszú kérdezgetés és idegeskedés után megtudtam, hogy hol találom Harryt. Bekopogtam a terembe, de csak egy kopaszodó, ötvenes éveiben járható orvost találtam bent.
- Jóestét.... Harry-t keresem, a vezeték nevét sajnos nem tudom - kezdtem.
- Most éppen röntgenezik, utánna viszik gipszelni. Aztán beszélhet vele. - válaszolt kifejezéstelen arccal.
- köszönöm... Megkérdezhetem hogy milyen állapotban van?
- Nem tudunk pontosat mondani. De az biztos, hogy nagy szerencséje volt. Csak zúzódások többnyire. De a kulccsont és a váll környékén lehet, hogy eltört. - darálta. Bólintottam és leültem azzal az elhatározással, hogy megvárom. Kb. fél óra ücsörgés után megérkezett. Kicsit sántítva ugyan, de járt, ami már önmagában megnyugtatott. Viszont a teljes bal karja be volt gipszelve.
- Szai, - köszönt és megjutalmazott egy szemrehányó pillantással.
- hello. - köszöntem vissza.
- Mr. Styles haza mehet. Pénteken jöjjön vissza kontrollra. - szólta az orvos.
Kifelé vettük az irányt és nem beszéltünk.
- Na jó, akkor én megyek is. Jobbulást, szia - intettem és elindultam.
- Várj!! Csak így itt akarsz hagyni??? - kiabált utánam.
- Igen - válaszoltam - miért, mit vártál??
- Hát nem is tudom.. miattad zuhantam 2 emeletet.. a legkevesebb hogy bocsánatot kérsz!!!
- Nem miattam volt, oké!!?? Te voltál olyan hülye, hogy megpróbáltál felmászni egy 7 emeletes házra. Mit vársz, mit csináljak??
- Például haza vihetnél... mert így nem tudok vezetni - mutatott a begipszelt karjára.
- Gyalog sincs messze.
-de ha feltűnt, sántítok - emelte fel a hangját.
- Ha feltűnt én is gyalog jöttem - tártam szét a kezem.
- nem baj. találj ki valamit.
- ja persze, majd ölbe kaplak és a házadig cipellek.. aztán főzök neked vacsorát, betakargatlak mondok estimesét és jó éjt puszit is adok - soroltam irónikusan.
- Na ez nem egy rossz ötlet - vigyorgott.
- A seggedet ne töröljem ki esetleg?? - húztam fel magam.
- Hát ami azt illeti....
- Na én mentem - vágtam közbe és gyorsabb léptekkel elindultam a házam felé.
- Várj már meg, én lassabb vagyok.
- Tudom, és nézd milyen ügyesen kihasználom - fordultam hátra és kacsintottam rá, majd még gyorsabban kezdtem szedni a lábam.
Aztán kezdtem megsajnálni és lealassítottam... bár szerintem csak a tudatalattim hatott rám és nem szándékos volt. Megálltam és megvártam amíg oda ér. Rá támaszkodott a vállamra és úgy mentünk tovább. Oda értünk az én házamhoz.
- Most be jössz gondolom - mondtam, mire ő bólogatásba kezdett széles vigyorral az arcán. FElsóhajtottam és simét megforgattam a szemem.( Az utóbbi időben sokat forgatom a szemem )
kinyitottam az ajtót és bementünk. A szobám felé vettem az irányt, ő pedig követett. Leültem az ágyamra és próbáltam nem tudomást venni, arról hogy a képeimet nézegeti a falon.
- Van egy ikertestvéred?? - nézett rám csodálkozva.
Éreztem hogy könnyek gyűlnek a szemembe, a gyomrom görcsbe rándult és pár percre a világ elhomályosodott. Próbáltam eloszlatni a borzasztó emlékeket, de nem hagytak nyugodni.
- Volt - ennyit nyögtem ki. Elfordultam és a szememet törölgettem. ,,Nem sírhatok" mondogattam magamnak.
Odaült mellém és átkarolt.
- Sírd ki magad Hayley... Az nem a gyengeség jele. - mondta és együttérzően a szemembe nézett.
- Hagyjál - öktem le a kezét a vállamról.
- Tudod, könnyebb lenne, ha kibeszélnéd magadból. Mi történt?
- Nincs szükségem lelkizésre... Jól vagyok - erősködtem..
- Hát persze ,,jól vagy'' - forgatta meg a szemét.
- Ne forgasd már a szemed, ezt csak én csinálom - nevettem.
- Ne tereld el a témát! - szólt rám. - Beszéljük ezt meg. Hidd, el jobb lesz!!
- Dehogy lesz jobb. - zártam rövidre, felálltam és kimentem a szobából. Becsaptam magam mögött az ajtót és lefeküdtem a kanapéra...
-Még hogy beszéljük meg. Miért is tartozna rá?? Ez csakis az én dolgom. Hagyjon békén. Hagyjon engem mindenki békén!!! Senkire nincs szükségem! - dühöngtem magamban.
De akkor eltört a mécses.... Kit is álltatok? Nem gyógyult be ez a seb... és talán soha nem is fog. Nem,  nem vagyok jól. Kitört belőlem a sírás. Átöleltem a párnám és úgy zokogtam.
- Ölelés?? - hallottam meg rekedtes hangját. Hátra fordultam és széttárt karokkal állt. Felpattantam és átöleltem, fejem a mellkasába fúrtam és csak zokogtam.....